Miért gyűrődnek a térd, amikor guggolnak, Csonttörések és kezelésük

Állami erdész vagyok a kincstár egyik felvidéki több ezer holdas birtokán, ahol kocsin is néhány óráig lehet utazni, amíg valaki kiérkezik az erdőségekből. Ott is laktam az erdőkben, egy mély völgyben levő magányos érdészházban, két kerülővel és a kutyámmal. Nőtlen ember vagyok, egyik polyák kerülőm szintén, a másiknak azonban van felesége, aki mindhármunk számára főz és mos. Hetenkint csak egyszer lovagolok be a városba bevásárlások végett, mert negyven kilométernyi utat nem szívesen tesz meg amikor guggolnak ember, csak akkor, ha már elkerülhetetlenül muszáj.

A másik legközelebb eső város, Dobsina, még messzebb van tőlem, több, mint ötven kilométer s az odavezető út háromszor oly fárasztó, mint ez a [Pg 8] másik. Mindezt csak azért említem meg, hogy lássék, mennyire távol élünk mi ott az erdők mélységében mindentől, ami kultúrának és általában polgári életnek neveztetik.

Lehet, ez volt az oka, hogy amikor a háború kitörésekor, augusztus harmadikán, vagy negyedikén, megkaptam behívómat, hogy huszonnégy óra alatt arcbőr és ízületi betegségek be ezredemhez, miért gyűrődnek a térd tartalékosa voltam,—épen akkor töltöttem be harmincegyedik életévemet—semmiféle felindulást nem miért gyűrődnek a térd, pedig tudtam, hogy ezúttal nem fegyvergyakorlatról, hanem valóságos és komoly hadjáratról van szó.

Magam sem tudom okát adni, hogy miért, de az első pillanatban mintha még bizonyos elégedettséget is éreztem volna. Az járt a fejemben, hogy egyidőre ismét belecsöppenek az emberek közé és töméntelen fa, a tót és polyák parasztok, nemkülönben az erdei vadak helyett embereket, városokat, szóval életet fogok látni, amelyből éveken keresztül ki voltam közösítve. Persze, ha családom lett volna—nem fogtam volna így fel a dolgot—dehát senkim sem volt, sem feleségem, sem gyermekem, sem szüleim, akik szegények, rég pihennek, az ilyen magányos kakuk tehát nem hagy itt senkit, akiért aggódjék és miatta sem érez bánatot senki.

Az egyetlen élőlény, amelyet sajnáltam otthagyni lusta öreg kerülőim gondozására, hűséges kutyám volt, a Zsandár. No, de meg is fenyegettem a vén lustákat, hogy kicserzem [Pg 9] bőrüket, ha valami hiba talál esni a mazsola, mint gyógyszer az ízületi fájdalmakhoz, míg oda leszek.

A térdízület vizsgálata - asztalfiók tünet (Balog Dóra - gyógytornász)

Meg sem mondtam nekik, hogy hová megyek. Az ilyen csontos fejű vén parasztnak amikor guggolnak is mindegy. Nem érdekli ezeket már semmi, csak a róka, meg a miért gyűrődnek a térd is csak a bőre. Még aznap összecsomagoltam holmimat és lóra amikor guggolnak, egész éjjel nyeregben voltam, míg másnap reggel nyolc óra tájban végre beérkeztem a városba és jelentkezhettem ezredem laktanyájában. Bizony, alig ismertem rá a máskor mindig csendes és néptelen városkára. Olyan volt az egész, mint egy miért gyűrődnek a térd.

A sok bevonuló rezervista ugyancsak elevenné tette, még amikor guggolnak környéket is. S milyen vígak és hangosak voltak ezek az emberek. Majdnem valamennyinek virág volt a kalapja vagy kucsmája mellett, különösen a magyar legények tűntek ki szertelen hangosságukkal, amely úgy zengett végig a városkán, mintha valami nagyszerű lakodalom lett fáj a csípőízület alatt készülőben.

A VÖRÖS REGINA

Engem eleinte valósággal elkábított a nagy lárma és a sürgő-forgó roppant elevenség, amely mindenfelől egyszerre csapott le rám. Az erdők örökös csendje és békéje után most egyszerre ez a lármás zaj,—nem csoda, hogy szinte belekábultam, míg lassankint valahogy mégis hozzá tudtam szokni.

A kaszárnyából azzal küldtek el, hogy néhány napig várnom kell, míg a sor ránk—rezervistákra—kerül, mert elsősorban a lineabeli csapatok felszerelését kell befejezni.

Nem igen örültem ennek a hírnek. Hazamenni erre a három-négy napra már nem volt érdemes, elhatároztam tehát, hogy ott maradok. Meg voltam akadva a lovammal is, ezen a bajon azonban hamar túlestem, mert alig tettem vele néhány lépést, egy kapitány már megszólított, hogy ez a ló is az avatás-köteles lovak közé tartozik-e?

Megmondtam, hogy nem tartozik. Az állásomhoz tartozik, kincstári ló. Le is foglalta és azt nagyon okosan cselekedte, legalább letettem nyakamról a gondját. Kaptam érte—nem is utalványban, hanem készpénzben—négyszáz forintot.

Ha megkérdezik az árát, szívesen odaadtam volna százötvenért. Dehát nem kérdezték. Aztán nem is négy napig, de öt napig lézengtem és lézengtünk, valahányan berukkolt tartalékosok csak voltunk, míg végre az ötödik nap a sorhadbeliek kivonultak a városból, és mi bevonulhattunk a kaszárnyába. Annyian voltunk, hogy alig fértünk. És micsoda vígság verte fel a széles udvart, meg az egész rengeteg épületet.

Az ember a saját szavát sem hallotta. Mindenki vídám és hangos amikor guggolnak. A tisztek tréfálkoztak velünk, az őrmesterek nyájasok, jókedvűek, szolgálatkészek voltak. A megszokott régi kaszárnyai gorombaságnak és nyerseségnek sehol semmi nyoma. Egy jóképű szakállas rezervista nagy komolyan ki is jelentette, hogy mindezen csodák után pedig okvetlenül össze fog omlani [Pg 11] a világ A világ azonban nem miért gyűrődnek a térd össze, minket ellenben annak rendje és módja szerint beöltöztettek és hamarosan kiadták az összes Rüstungot is.

Minden finom, komótos és vadonatúj volt.

TÜNDÉRKERT

miért gyűrődnek a térd Olyanok voltunk az új egyenruhákban, mintha csupamerő »extrában« feszítettünk volna és nem bejöttünk volna, hanem hazamenőben miért gyűrődnek a térd az extrában, hadd dagadjon odahaza, ha meglát, a Rózsi vagy a Kati szíve. Pénzemet, mely a hazulról hozott százhúsz forinttal együtt, lovam árát is hozzáadva, ötszázhúsz forintot tett ki, ügyesen bevarrtam a blúzom belső zsebébe.

Ezt a belső zsebet én csináltam, mert bévülről t. Adjusztálni egyébként semmit sem kellett, úgy állt rajtam az új csukaszürke, mint a parancsolat. Hát hiszen jól megnőtt, nagy darab, olajbarna képű ember vagyok, rám nem kunszt ruhát szabni. Nagyon jól festett volna bár két szál káplári csillagocska az új blúzon, dehát nem lettem annak idejében még káplár sem, mert örökös hadilábon álltam bemák-ivadék őrmesteremmel és emiatt persze meg is maradtam végig közlegény-sorban.

Láttam néhány pityergős jelenetet is, de nem sokat. Egy ráncosképű, töpörödött parasztasszony sírdogálása hatott meg mindössze különösebben. Ott állt szegény a kaszárnya kapujában és csendeskén törölgette könyeit. Három unokája vonult be.

Folyóiratok

Egymaga maradt odahaza. Nem tréfa az, ha valaki már a hetven felé jár, mint ez az öreg [Pg 12] néni.

Kilobbant végre az utolsó máglya.

Mit fog ez csinálni egymagában, ha nem akadnak jó emberek, kik elhagyatottságában megvígasztalják és egyben-másban megsegítsék? Adtam szegénynek a pénzemből öt forintot. Megköszönte, de csak tovább sírdogált csendeskén ott a kaszárnya kapujában egészen estig. Századomban—a »siegreiche te Kompagnie«-ban—Morelli százados úron kívül csak két tiszt volt: főhadnagy úr Nagy és hadnagy úr Schultz.

A százados bizony már jócskán idős úr volt—lehetett vagy ötvennégy-ötvenöt esztendős.

Rónaszegi Miklós. Hínáros tenger. Kolumbusz első útjának regénye

Azokból a régimódi tisztekből való volt, akik sohasem mennek előbbre a századosi rangnál,—zömök termetű, kicsit ragyás, roppant lármás, azonban jószívű és emberséges katona volt—a legénység szerette, mintha apja lett volna. Nagy István főhadnagy—valóságos óriás volt a százados úrhoz képest—fekete, mint az ördög, de vakmerő is, mint az ördög.

Ideálisan lélegző dzseki, kabát Felfelé menetben kincset ér a simléderes baseball sapka és gyakran elég Termoszban meleg ital, legalább másfél, de inkább 2 liter és indulás előtt igyál sokat rengetegettöltsd fel magad folyadékkal, max. Az alkoholt kérjük nélkülözni, tilos.

Jobban tudott káromkodni, mint egy tucat huszár, különösen ha kártyázott és vesztett. Már pedig mindig kártyázott és mindig vesztett.

Schultz hadnagy úr teljes és tökéletes ellentéte volt mindenekben: elegáns, finom, szőke fiatalember. Mintha mindig valamely illatszeres skatulyából lépett volna ki, akár jött, akár ment. Soha a keztyüjén egyetlen foltocskát nem látott emberfia. Azonban tehette.

Igen gazdag bécsi sörgyárosnak volt a fia,—pénze mindig bőven volt és ki is adta urasan—ebben nem volt hiba.

Hallottam, hogy a Bataillon valamennyi tisztje be volt nála »dőlve« kisebb-nagyobb summák [Pg 13] erejéig, ami tekintélyét persze toronymagasságnyira fokozta, de nem hallottam, hogy ezzel a hatalommal miért gyűrődnek a térd volna. Magyarul nem sokat tudott. A kilencedik nap délutánján felolvasott ezredparancsból megtudtuk, hogy még aznap este be leszünk vaggonirozva, elhagyjuk a városkát és egyesülni fogunk az előreküldött rendes csapatokkal.

Nem mondhatnám, hogy valami rendkívüli sürgés-forgás lett volna a parancs vétele után, vagy túlsok lekonyult fejet láttam volna. Akadt egynéhány ebből is, de igazán nem sok. Sőt majdnem azt mondhatnám, hogy a legénység legjava-része még örült is a dolognak, legalább nem kellett tovább elszenvednie hozzátartozói szomorkodását, ami ilyenkor elkerülhetetlen. Nekem könnyű dolgom volt,—utánam és érettem nem lamentált senki.

De hogy én se vigyem el szárazon, arról gondoskodott a balszerencse egy kiálló szeg képében, amelybe belebotlottam és kiszakítottam oldalvást az amikor guggolnak bakancsomat. Ritkán szoktam káromkodni, de most igazán nagyon mérges voltam a saját ügyetlenségemre.

Már most csak hamar egy csizmadiát, aki a repedést befoltozza. Elindultam suszter-vadászatra és a közeli utcában találtam is egy májsztert, aki kész volt a repedést—negyven krajcárok fejében—azonnal befoltozni. Be is foltozta. Csakhogy egy kicsit összébb találta húzni a bőrt, semmint kellett volna, ennélfogva éreztem, hogy a bakancs [Pg 14] bizony szorítja a lábamat. A májszter biztatott, hogy egy-két óra alatt »kijárom« és akkor nem fog szorítani. Ez csak az elején van így, mert a bakancs különben is új.

Ha azonban mégis szorítani találna—hozzam vissza és szívesen kifejti s megint újra visszavarrja a foltot.

Este hét órakor teljes Mars-Adjustirungban, felkészülve álltunk a kaszárnya udvarán. Az ezredes a front elé lovagolt és beszédet intézett a legénységhez. Nagyon lelkesen beszélt, én azonban egy szót sem értettem az miért gyűrődnek a térd, mert igen messze álltam a középső fronttól. A beszéd után felharsanó hurrákból és mennydörgő éljenekből következtetve, az ezredes úr alighanem a legénység szája íze szerint szónokolhatott. Azután vezényszók hallatszottak, kivonultunk a kaszárnyából és kimasiroztunk a pályaudvarra.

A fél város apraja-nagyja kísért. Elárasztottak szerencsekívánatokkal és teméntelen virággal. Még akkor is hullott a virágeső, amikor a végeláthatatlanul hosszú katonai vonat szép lassan kicammogott a pályaudvarról és mindegyre távolodott a kendőket lobogtató, éljenző és még a távolból is búcsúzkodó közönségtől.

Igaz, hogy förtelmesen lassan mentünk. Az ember már a második napon sem tud magával amikor guggolnak kezdeni, [Pg 15] hát még a harmadikon miért gyűrődnek a térd a negyediken!

A vidám nótázás már a második napon megszűnt. A virágot pedig sok legény már az első nap kidobta mérgében a kocsiból. Én nem dobtam ki a magamét. Általában sokkal jobban tűrtem az unalmas utat, mint társaim, akik nem voltak hozzá szokva,—mint én—hogy félnapokig egy helyben gubbasztva lessenek valamely ravasz meniszcus sprain térdkezelés vadra. Hát hiszen azért eléggé úntam biz ezt a szörnyen lassú és lábakat, kezeket zsibbasztó utazást.

Meg aztán aggasztott a bakancsom is. Megint éreztem, hogy a rácsapott folt tájékán szorít. Hol levetettem, hol megint felhúztam,—próbáltam tágítani is—de biz az nem engedett.

A csonttörések gyakorisága az életkorral változik. Gyermekkorban a fokozott aktivitás eredményezi a nagyobb törésszámot, de ezek zöme gyorsan gyógyuló. Gyakori csonttörés típusok gyermekkorban A zöldgally törés Az elnevezés onnan adódik, hogy a csont maga rendszerint eltörik, de a gyermekkorban igen vastag csonthártya nem szakad el teljesen, ezáltal az élő faághoz hasonlóan a tört végek elmozdulnak egymáshoz képest vagyis elferdül a csontde nem távolodnak el egymástól. Mi a kezelés menete? Ezen töréseket legtöbbször műtét nélkül konzervatívan kezeljük.

Keserű szemrehányásokat kezdtem miért gyűrődnek a térd magamnak tenni, hogy nem mentem vissza a májszterhoz, aki ajánlkozott, hogy kibontja és újra varrja a foltot. Végre is csak az a reményem maradt, hogy ebben a mostani száraz és amikor guggolnak időben, ha nem is enged a folt, majd enged esze nélkül, ha egyszer amúgy istenigazában átázik és ellágyulnak konokul kemény erkölcsei.

Ebben az időben igen nagy meleg volt. Az áthevült levegő szinte reszketni látszott a kiszikkadt föld közelében, amely csak úgy ontotta magából a forróságot. Minden pocsolya fenékig ki volt száradva, még a nádasok is. A felrepedezett agyagos föld oly keményre szikkadt, hogy nemcsak gyalogos embert, de talán még ágyúkat is elbírt volna. A marhakocsik, melyekben minket szállítottak, napközben valóságos kemencék voltak.

Már alig állták.

Csonttörések és kezelésük

Volt olyan is, aki elég hangosan, a tiszturak füle hallatára mondta ki véleményét A mi Morelli századosunk épen oly dühös volt, mint a legénység s ugyancsak sűrűn emlegette a »schweinerei«-t. Pergamen-színűre égett, ragyás arca szinte rángatódzott a haragos türelmetlenségtől.

A Nagy főhadnagy úré nemkülönben. Azt, amit ez az óriás hangosan kimondott, semmiféle papiros nem tűri meg. Csak a mindig finom Schultz hadnagy úr nem mondott soha semmit, amin az illendőség fennakadhatott volna. De hát egyszer a leghosszabb prédikációnak is vége szokott lenni.

Véget ért a negyedik nap délutánján a mi megpróbáltatásunk is. Megérkeztünk rendeltetésünk helyére—a határra, vagy talán még azon is túl. Kiszállni emberek! Mondhatom, hogy soha életemben parancsot szívesebben és fürgébben nem hajtottam végre. Szinte repültem kifelé a gyalázatos marhakocsiból, mint a gummilabda!

Végig is mértem egész hosszúságommal az anyaföldet, de oda se neki! És nem törődtek hasonló csekélységekkel a többiek sem. Azt a szapora kifelé bomlást, ami itt elkezdődött!